gregorián: a római egyháznak a legrégebbi kódexekben található, hivatalos, egyszólamú, latin nyelvű liturgikus énekrepertoárja.

graduale: a mise első olvasmányát követő melizmatikus, 2 versből álló zsoltárrészlete, melyet visszatérés nélkül énekeltek a felolvasó emelvény lépcsőjéről.

graduál: a korai protestantizmus szertartási énekeskönyvei magyar nyelvre átültetett gregorián dallamokkal. (pl. Huszár Gál-féle énekeskönyv, Öreg Graduál)

hangköz: két egyszerre vagy egymás után megszólaló zenei hangnak a hétfokú rendszerben mért távolsága. A hangközök latin eredetű neve sorrendben a következő: prim (1), szekund (2), terc (3), kvart (4), kvint (5), szext (6), szeptim (7), oktáv (8), nóna (9), decima (10), undecima (11), duodecima (12).

hangnem: dallamok és hangzatok hangjainak viszonyulása egymáshoz és az alaphanghoz.

hangsor: a zenei hangok lépcsőzetes egymásra épülése, ahol a hangok belső rendje oktávonként megegyezik. A különböző hangsorokat a hangközök sorrendje jellemzi, amely állandó akkor is, ha nem az alaphangról indul a sor.

hangsúly: az ütem szabályosan elhelyezkedő súlyos részei. Más értelemben egy-egy hang külön jelzett nyomatéka.

hangszín: énekhang, hangszer, hangszerkombináció jellegzetes hangzása. Fontos eleme a felhangok mennyisége és minősége.

hangterjedelem: énekhang vagy hangszer teljes skálája, legmélyebb hangjától a legmagasabbig.

hangversenymester: a zenekarban az első hegedűszólam legelső játékosa, aki egyben a zenekar szóló hegedűse is.

himnusz: főként a zsolozsmában énekelt, a 4. századtól ismert strófikus liturgikus ének, mely leggyakrabban négy (egyenként 4 jambusból álló, 8 szótagos) sorból álló versszakokat tartalmaz.

Hoboken-szám: Joseph Haydn műveinek számozása Anthony van Hoboken jegyzéke alapján. Rövidítése: Hob.

homofon, homofónia (= egynemű hangzás): a zenei szólamok egymáshoz való viszonyának egyik formája, a polifónia ellentéte. A fogalmat kétféle értelemben használják. 1. valamennyi szólam ritmusa azonos; 2. egy vezető dallam áll a többi, alárendelt szólammal szemben.

imitáció: utánzás, olyan többszólamú szerkesztésmód, amelyben a szólamok a mű témáját időbeli eltolódással ugyanarról vagy más hangról megismétlik.

impromptu (= rögtönzés): 19. századbeli hangszeres darabok neve, amelyek pillanatnyi hangulatokból, ötletekből szövődnek.

improvizáció: rögtönzött, tehát előzetesen nem rögzített, a kitalálás pillanatában előadott zene, vagy előzetesen rögzített zenemű előadása közben egyes részletek vagy szólamok rögtönzése.

interlúdium: közjáték, közzene; korál versszakai közé iktatott rövid hangszeres szakasz, többnyire orgonára.

intermezzo: közjáték, közzene; rövid önálló hangszeres darab címe is lehet.

interpretálni: előadni

intonálni: hangot megadni, megszólaltatni

introitus: misekezdő gregorián ének.

invokáció: megszólítás, lehívás, kérő, esedező, felszólító tartalmú felkiáltás szólóénekes által előadott egyszerű recitatív motívummal, melyhez többnyire a közösség refrénje kapcsolódik.

invenció: 17–18. századbeli, a fúgához hasonlító hangszeres polifon forma, de különbözik a fugától abban, hogy általában oktáv imitációkkal él, s témája gyakran kísérő szólammal együtt jelenik meg.

izoritmia: azonos ritmusképlet ismételgetése változó dallammal.

kadencia: klasszikus versenyművekben a tételek vége felé bekövetkező zenekari szünet, miközben a szólista bemutatja technikai képességeit, a mű dallamaiból szőtt rövidebb-hosszabb, kötetlen parafrázissal. Régente a zeneszerzők nem írtak kadenciát, hanem az előadó saját elképzelése szerint komponálta meg az előadás során. Későbbiek során már kidolgozott kadenciákat írtak, sőt a régebbi versenyműveket is ellátták kész kadenciákkal.

kánon: a többszólamúság legegyszerűbb formája, imitációs szerkesztés, melyben a szólamok ugyanazt a dallamot éneklik végig meghatározott eltolódással.

kanció: nem liturgikus tartalmú, főként a diákok, később a nép által énekelt latin vagy anyanyelvű strófikus egyházi ének.

kantiléna: jellegzetes dallamvezetésű, általában éneklő, lírai karakterű dallam.

karakterdarab: különösen a 19. században, de később is önálló darabként vagy ciklus alkotórészeként kedvelt hangszeres darabok gyűjtőneve. A karakterizáló feliratok kötetlen jelentésű címektől egészen a költői utalásokig terjednek.

kettősvonal, záróvonal: szakasz, tétel vagy darab végét jelző két függőleges vonal a vonalrendszeren.

kíséret: ének vagy hangszerszólót alátámasztó zene hangszer együttesre, kórusra vagy billentyűs hangszerre.

kísérőzene: színdarabhoz készült, az előadás folyamán felhangzó zeneszámok összessége. Kísérhet szövegmondást, dalt, táncot.

kithara: az antik görögök és rómaiak legnemesebb pengető hangszere. Eredetileg négy húrja az idők folyamán 18-ra emelkedett. Pengetővel szólaltatták meg.

klavichord: a zongora halk hangú, kisméretű, asztalra helyezhető elődje. A régi zenének az orgona és a csembaló mellett legfontosabb billentyűs hangszere. Hangja finom, törékeny, jól árnyalható, erősen különbözik a csembaló zizegő, éles hangjától.

kodetta: rövid, néha csak egy-két ütem terjedelmű kóda.

kolinda: szláv és román nyelvterületen elterjedt karácsonyi és újévi dalok, eredetük a középkorig vezethetők vissza. Szövegüket és funkciójukat tekintve nem kizárólag egyházi jellegűek.

kolomejka: a kárpáti-ukrajnai ruszinok és az ukránok legjellemzőbb, kör- és páros táncokat magába foglaló tánckategóriája, melyhez a jellegzetes kolomejka-dallamok kapcsolódnak. Ezek élénk tempójú, 2/4-es ütemű dallamok.

konszonancia, konszonáns: több egyidejűleg megszólaló különböző magasságú hang egybehangzó, összeolvadó, az emberi hallás számára kellemes megszólalása.

kromatika: több félhang egymásutánja, a kromatikus skála a 12 fokú temperált félhangközökből álló hangsor.

Köchel-jegyzék: Mozart életművét rendszerező, műveit sorszám szerint megkülönböztető tudományos kiadvány.

kvadrát notáció: középkori gregorián kottaírás, melynek alapegysége a négyzettel vagy téglalappal ábrázolt hangjegy.

kvart: négyhangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – fá vagy lá, – ré

kvartett: négy szólóhangszerre vagy négy énekhangra írt zenemű.

kvint: öthangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – szó vagy lá, – mi

kvintváltás: egy dallamsornak kvinttel lejjebb vagy fentebb valós pontos vagy lényegében azonos megismétlése, a magyar népdal jellemző szerkezete.

kvintett: öt szólóhangszerre vagy öt énekhangra írt zenemű.

lamentáció: Jeremiás próféta siralmainak bibliai szövegére énekelt középkori egyházi dallamok. Jellemző rájuk a gregoriánhoz való kötődés és a motetta-szerkesztés. A reneszánsz korszak több jelentős zeneszerzője írt kórusműveket e dallamok vagy szövegek alapján.

lamento: panaszdal, panaszos jellegű zene. Gyakran épül passacaglia vagy ciaconna basszusra, vagy kromatikus kvartmenetre. Gyászzene vagy sirató értelemben is használják egyes zeneszerzők.

ländler: hármas lüktetésű délnémet népi tánc. A keringő lassúbb elődje.

largamente: szélesen. Az előadás tempójára és jellegére egyaránt vonatkozik.

larghetto: lassacskán, a largonál élénkebb tempó.

largo: szélesen. A 17. század közepe óta nyugodt 3/2-es és 3/4-es, főként a sarabande-ritmus tipikus tempójelzése. A tempójelzésről a vele megjelölt tételre is átvitték az elnevezést.

lauda: 13. századbeli, vallásos versekre írt, visszatérő szerkezetű, refrénes, lauda-társaságok által művelt himnusz jellegű dicsőítő ének, olasz, néha latin nyelvű szöveggel. Először egyszólamúak, később többszólamúvá fejlődik, mely akkordikus szerkesztésű.

legato: kötve, a hangok sima, megszakítás nélküli, kötött játékmódjára való utalás. Ellentéte a staccato.

leggero, leggiero (legg.): könnyedén

lento: lassan

liberamente: szabadon, nem erőltetve

líd-hangsor: fá-tól felső fá-ig terjedő hétfokú hangsor neve

Lied: dal

litánia: változó szövegű, szólista által megszólaltatott invokációból és a közösség által hozzákapcsolt állandó refrén-kiáltásból áll.

lokriszi-hansor: ti-től felső ti-ig terjedő hétfokú hangsor neve.

lugubre: gyászosan, komoran, bánatosan

madrigál: szó szerint pásztorköltemény, anyanyelven íródott költemény. Rövid, lírai hangulatú 3–8 szólamú kisebb énekegyüttesre írt, többnyire kíséret nélküli kórusmű. A homofon és a polifon szerkesztésmód egyaránt jellemzi. Kezdettől fogva erősen irodalmi jellegű zenei forma, s az irodalommal való szerves kapcsolatát mindvégig megőrizte. Virágkorát a 16. században élte.

maestoso: fenségesen, ünnepélyesen. Az előadás tempójára és jellegére egyaránt vonatkozik.

mandolin: általában kis, erősen hasas testű pengetőhangszer, rövid nyakkal, fogólapján érintőkkel, páros acélhúrokkal.

marcato (marc.): kiemelve, hangsúlyozva

mazurka: 3/4-es vagy 3/8-os ütemű, gyors, ugrós és forgós lengyel nemzeti tánc, gyakran pontozott ritmussal és a gyenge (2. és 3.) ütemrészekre eső váltakozó hangsúllyal. A záró szakaszban az első ütemrész is hangsúlyos. Művészi feldolgozása Chopin nevéhez fűződik.

melizma (=dallamdíszítés): 1. egy hangot környező díszítés a hangszeres zenében; 2. egyetlen szótagra énekelt több hang csoportja.

melizmatikus: a melizmatikus tételeknél a dallam egészét melizmák szövik át. A melizmás éneklés nem utólagos díszítés, hanem ősi előadási fajta.

Meistersinger (=mesterdalnok): Németországban a 14–16. században működő, polgári eredetű, céhekbe tömörült ének- és szövegköltők, előadók.

menüett: mérsékelt, de nem lassú régi francia udvari tánc 3/4-es ütemben, néha egy negyed ütemelőzővel.

mezzoforte: közepes hangerővel

mikrotonális hangrendszer: félhangnál kisebb hangközökből álló rendszer. Pl. a hindu hangsor az oktávot 22 hangra osztja.

Minstrel: vándormuzsikus a középkori Európában.

mixolíd-hangsor: szó-tól a felső szó-ig terjedő hétfokú hangsor neve.

moll-hangsor: lá-tól a felső lá-ig terjedő hétfokú hangsor neve.

módosítójel: a hang magasságát módosító, közvetlenül a hangjegy elé helyezett jel. A kereszt félhanggal felemeli, a bé félhanggal leszállítja a hangot, a feloldójel érvényteleníti a módosítójelet, visszaállítja a hang eredeti magasságát.

moderato: mérsékelt tempó

moduláció: hangnemváltás, átmenet valamelyik hangnemből egy másik hangnembe.

molto: nagyon

motívum: az a legkisebb önálló zenei egység, mely mind dallamilag, mind ritmikailag az összetartozás érzetét kelti, mely a ritmikai és dallami határozottság sérelme nélkül tovább nem bontható.

müzett: tonikai orgonapontra épített darab, kis 6/8-os francia pásztortánc.

négykezes: egy billentyűs hangszeren játszó két játékos által előadott mű.

neuma: a korai középkor dallamlejegyzésének jelei, amelyek vonalrendszer híján még csak a dallam irányát jelezték, pontos hangközeit nem.

noktürn: az éjszakát idéző, álmodozó romantikus karakterdarab.

nóna: kilenchangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – ré’

oktáv: nyolchangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – dó’

opusz szám: művek keletkezési sorrendjét vagy kiadási időrendjét jelölő szám. Egy opusz több azonos műfajú művet is tartalmazhat, amelyek ez esetben az opuszon belül sorszámot kapnak.

organum: a legrégebbi és legegyszerűbb európai többszólamú szerkesztés, ahol a vezető szólamhoz kvart, kvint, oktáv hangközök, nagyrészt párhuzamok járulnak. 2–3 szólamú szerkesztés.

orgonapont: elnevezését az orgona tartott pedálhangjáról kapta. Az alsó szólamban az előadó a megadott két lehetőség közül választhat.

ostinato: állandó ismétlődő motivikus zenei anyag, dallam, ritmus, harmónia, basszus.

ouverture: nyitány

párhuzamos hangnemek: dúr-hangnem és kis terccel lejjebb induló moll párja.

parlando: elbeszélve; a szöveg ritmusát fokozottabban figyelembe vevő énekes előadásmód.

partita: 17–18. századi szvitszerű többtételes műforma, a szvit rokon jelentésű elnevezése

partitúra: vezérkönyv, a több hangszerre, énekhangra, kórusra írt művek minden szólamát külön sorban, a hangjegyértékek egymással szembeni viszonyát feltüntetve közli.

passacaglia: a 17. és 18. század hangszeres irodalmának egyik leggyakoribb, ostinato-basszusra épülő variációs formája. A téma túlnyomórészt jambikus lejtésű, 3/4-es ütemű és a variációk során gyakorta a többi szólamban is megjelenik.

passepied: régi francia (valószínűleg bretagne-i eredetű) körtánc 3/4-es vagy 3/8-os ütemben. Eleven és vidám, karakterében a gyors bécsi keringővel és némileg a menüettel rokon tánc.

pastorale: A 15–18. században íródott pásztorjáték és mitológiai témájú zenés színpadi darab, vagy más értelemben falusi hangulatot idéző hangszeres darab.

pavane: többnyire páros ütemű udvari lépőtánc, mely a 16. század első negyedében váltotta fel a basse danse-t, virágzása a 16/17. századra esik. Nevét régebben a spanyol pavo ”páva” szóból vezették le, és a táncot spanyol eredetűnek tartották. Ma a Pava szóból származtatják, amely a Padova nyelvjárási formája. A pavane általában kimért, ünnepélyes jellegű tánc. 

pentaton, pentatónia: ötfokúság; öt különböző hangból álló, szekundokat és terceket magában foglaló hangrendszer. A magyar népzenében a félhang nélküli ötfokúság játszik jelentősebb szerepet.

periódus: általában nyolc ütemes zenei forma, két zenei gondolat szoros egysége, melyben a két rész kérdés-felelet, nyitás-zárás kapcsolatban áll egymással.

pesante: súlyosan

piano: halkan

pianissimo: igen halkan

pikárdiai terc: moll hangnemű zeneművek dúr hármashangzattal való lezárásában a terc elnevezése.

pizzicato: pengetve, vonós hangszereknél előforduló előadásmód.

polka: páros ütemű cseh népi tánc.

polifon, polifónia: olyan többszólamú szerkesztésmód, melyben minden szólamnak önálló szerepe és karaktere van, a szólamok nincsenek egymásnak alárendelve.

polonéz (polonaise): hármas ütemű lengyel nemzeti tánc. A barokk szvit alkalmi tétele. Chopin zongoradarabjaiban nagyszabású formává fejlődött.

pótvonal: a vonalrendszer alá vagy fölé húzott rövid vízszintes vonal, a vonalrendszert túllépő mély vagy magas hang számára.

programzene: zenén kívüli eseményektől, indulatoktól, képektől ihletett, ill. azokat felidéző zene.

prozódia: a zene ritmusának és hangsúlyainak alkalmazkodása a szöveg ritmusához és hangsúlyaihoz.

psalterium: 1. zsoltároskönyv; 2. régi húros hangszer: a középkor trapéz alakú, bélhúrokkal ellátott citerához hasonló hangszere, amelynek húrjait ujjal vagy pengetővel szólaltatták meg.

quieto: nyugodtan

quodlibet: két vagy több egymástól független dallam egyidejű megszólaltatása.

rapszódia: fantáziaszerű hangszeres kompozíció.

recitativo: énekbeszéd. A dallam ritmusát, terjedelmét, motivikáját a szöveg határozza meg. A recitativo dallamainak lejtése beszédszerű, dramatikus. Megszólalhat kíséret nélkül vagy akkordikus kísérettel. A klasszikus operákban, oratóriumokban két típus ismeretes. a) secco – „száraz” recitativo, ebben a dallamot zongora, illetve csembaló kíséri; b) accompagnato – zenekarral kísért recitativo.

relatív szolmizáció: a hangok olyan elnevezése, mely a hangoknak nem az abszolút magasságát, hanem az adott tonalitáson belüli relatív magasságát jelöli.

religioso: áhítattal

responzórium: gregorián műfaj, olvasmányokat követő, díszes melizmatikájú, szólista és kórus váltakozásával előadott ének.

requiem: gyászmise, halotti mise

ricercare: az első önálló hangszeres műfajok egyike. A 16–17. század bonyolult ellenpontozó formája a fúga elődje.

románc: a szó eredeti jelentése: provencal (román) nyelvű költemény. A francia irodalomban érzelmes, szerelmes tárgyú dalt jelentett, majd a 18. századtól a hangszeres zenében is meghonosodott. Dallama egyszerű, népies karakterű. Ritmusa a Landlerre hasonlít. (landler – 3/4-es osztrák – tiroli népi tánc, a menüett és keringő közötti átmeneti típus.)

rondó: eredetileg régi francia körtánc. Olyan zenemű, melyben a téma refrénszerűen visszatér, s közben epizódszerűen más-más zenei anyagok előzik meg a téma újbóli visszatérését. A legkisebb rondó is legalább öttagú forma, melynek szerkezete a következő: a b a c a

rubato: kötetlen, szabad előadásmód, mely megengedi a hangok értékének megrövidítését vagy meghosszabbítását.

saltarello: élénk, 6/8-os régi olasz ugrótánc

sarabande: lassú, ünnepélyes, méltóságteljes, 3/4-es ütemű, szimmetrikus szerkezetű régi spanyol tánc

scherzo: olasz szó, jelentése tréfa. A klasszikus többtételes művekben többnyire a menüett helyén található. Főleg Haydn vonósnégyeseiben és Beethoven szimfóniáiban fordulnak elő jelentős scherzo-tételek. Némileg hasonlít a menüetthez. A scherzo azonban nem tánctétel, hanem karakterdarab. Tempója gyorsabb a menüettnél. Melodikája legtöbbször szaggatottabb, mozgalmasabb, ritmikája változatosabb. A scherzoban gyakori a hangsúlyeltolódás, váratlan hangsúlyok, dinamikai kontrasztok alkalmazása.

sequentia: a római liturgia viszonylag kései műfaja, az alleluják függelékeként jelenik meg, általában szillabikus dallam, szövege szabad költemény.

sforzato: egy hang vagy akkord fokozott kiemelése, erősebb hangsúlyozása. Rövidítése: sfz; fz; sf.

siciliano: régi, valószínűleg szicíliai eredetű, 6/8-os, vagy 12/8-os ütemű tánc. A barokk szvitek gyakori lassú tétele.

skála: hangsor

sordino: húros hangszerre helyezhető, a húrok rezgését csökkentő hangtompító.

sotto voce: hang alatt, egészen halkan

spiccato: könnyed, ugratott, dobott vonójáték

spirituálé: néger vallásos dal, a „blues” mellett az afro-amerikai folklór legjelentősebb zenei megnyilvánulása. Az USA déli államaiban alakult ki, minden bizonnyal a 19. század elején, a „Great Awakening” elnevezésű vallásos mozgalom kibontakozása idején.

spirituoso: lelkesen, élénken

staccato: szaggatottan

szekund: kéthangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – ré (nagy szekund), vagy mi – fá (kis szekund)

szekvencia: valamely motívum más-más hangmagasságban való többszöri ismétlése

szeptim: hét hangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – ti (nagy szeptim), vagy szó, – fá (kis szeptim)

szerenád: eredeti jelentése szerint „esti zene”. A 11–13. századi trubadúrének egyik kedvelt formája a „serena”, a kedves ablaka alatt előadott szerelmi dal. Ebben az alakjában általánosan elterjedt, főleg az operairodalomban találkozunk vele sűrűn. Másik értelmezés szerint a szerenád, különböző hangszeres együttesekre írt, alkalmi jellegű, a szabadban előadott kompozíció. Főleg Bécsben írtak szerenádokat a 18. században, egy-egy magas rangú főúr vagy gazdag polgár tiszteletére. Az alkalmi, szórakoztató jelleg miatt a tételek száma és felépítése szabadon változó. Az előadó apparátus a szabadtéri jelleg miatt inkább fúvós együttes, de előfordul nagyobb szimfonikus együttesre írt mű is.

szext: hathangnyi távolságra lévő hangköz, pl. dó – lá (nagy szext), vagy lá, – fá (kis szext)

szillabikus: a dallam minden egyes hangjához külön-külön új szótag kapcsolódik.

szimfónia: a görög szünfoné szóból ered, jelentései, együtthangzás, összhang. Később különféle hangszeres műfajokat jelölnek ezzel a szóval. A klasszikus szimfónia közvetlen előde a nápolyi opera nyitánya, a sinfonia. Ez a nyitánytípus háromrészes, gyors – lassú – gyors szakaszokból áll. A klasszikus szimfónia átvette a szonátaszerkezetet. Eleinte a szonátához hasonlóan háromtételes szimfóniákat írtak, majd bécsi és mannheimi kezdeményezésre a tételek közé iktatták a barokk szvit táncai közül a menüettet. Több szimfóniában a menüett helyett scherzo található. A szimfónia szabályos tételrendje: gyors – lassú – menüett (scherzo) – gyors.

szinkópa: az ütem súlytalan hangjának a rákövetkező súllyal való összekötése, ami a hangsúlyok állandó rendjét megbontja.

szolfézs: a hallás, a ritmusérzék, a kottaírás és -olvasás megtanulását célzó zenei tantárgy.

szonáta: 3–4 tételes kötött formájú hangszeres műfaj. Az I. tétel általában gyors szonátaformájú tétel, a II. tétel lassú tempójú szonáta-, rondó-, vagy dalformájú tétel, a III. tétel gyorstempójú szonáta- vagy rondóformájú tétel.

szonátaforma: háromtagú forma, melynek részei a következők: expozíció – téma bemutatása (A), a tematikus anyag feldolgozása (B), reexpozíció – a téma visszatérése (A’), és esetleg coda.

szonatina: kis szonáta. Szerkezete többnyire kisméretű szonátaforma, de lehet egyszerűbb felépítésű is.

szoprán: A legmagasabb fekvésű női hang, illetve szólam.

szvit: a 17. században kialakult ciklikus műforma, stilizált táncok, karakterdarabok fűzére. A tételek száma határozatlan, leggyakrabban hat. A 19. század folyamán a szvit jelentése megváltozott, azóta olyan többtételes műforma neve, amelyben a tételek száma tetszőleges, formai sorrendje meghatározatlan. Az egyes formák önmagukban rendszerint dalformák, fantáziaszerű szabad formák. A nagyobb formák ritkábbak.

tabulatúra: a 15–17. századi hangjegyírás. Egyik alaptípusa a vonalrendszeren vagy anélkül, hangjegyekkel, betűkkel vagy számokkal hangmagasságot jelző orgona tabulatúra. Másik a lant tabulatúra, amelynek vonalrendszere a húrokat, rajtaa betűk és számok a fogások helyét jelzik.

tarantella: élénk 6/8-os olasz tánc, illetve annak hatását, karakterét tükröző, brillírozó hangszeres darab.

Te Deum: [lat.] a római katolikus egyház dicsérő, hálaadó és könyörgő éneke. Himnusz jellegű szövege már 4-5. században megjelenik. A régi időkből fennmaradt kolostori regulák tanúsága szerint a Te Deum már a 6. század folyamán elterjedt Dél-Franciaországban és Itáliában, ahol éjszakai záróénekként szerepelt. Ennek folyományaként alakult ki, hogy ősidők óta a misék utáni ünnepélyes hálaadásokon, püspük- és apátszenteléseken, körmeneteken és más ünnepélyes alkalmakon éneklik. A 15-16. század többszólamú zenéjében is megjelenik a Te Deum, de egészen napjainkig nagy zeneszerzők kórusművek, motetták, misék, kantáták, oratóriumok formájában megzenésítették a kötött latin szöveget. Több zeneszerző anyanyelvére fordított használt a zenemű alapjául. 

tenor: legmagasabb fekvésű férfihang, illetve szólam

terc: háromhangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – mi (nagy terc) vagy lá, – dó (kis terc)

teraszos dinamika: a fokozatos erősítést és halkítást nem használva a hangerő változtatások hirtelen alkalmazása.

természetes dinamika: az a gyakorlat, melyben az emelkedő hangmagasságnál erősítést, ereszkedőnél halkítást alkalmaz az előadó.

téma: a műben többször előforduló (ismétlődő, visszatérő), határozott dallamú, ritmikájú, hangnemű zenei gondolat. A téma általában periódusszerkezetű, de legalább egy mondat terjedelmű. A témák legtöbbször határozott zárlattal végződnek.

tempo guisto: határozott, feszes, egyenletes tempóban való előadásmód.

tétel: több részből álló, általában egységes tempójú és hangnemű nagyobb formai egység. A tételek többnyire teljes zárlattal végződnek. Megkülönböztetünk egy tételből álló (egytételes) és több tételből álló (több tételes, ciklikus) műveket. A tételek közt általában szünet van, de előfordul, hogy megszakítás nélkül (attaca) követik egymást.

toccata: többnyire klaviatúrás hangszerre írt virtuóz, futamokkal teletűzdelt szabadformájú, fantáziaszerű kompozíció.

tonalitás: hangnemiség, hangnemhez való tartozás.

tonika: valamely hangnem, hangsor első foka, alaphangja.

tremolo= remegtetés; egy hang gyors egymás utáni ismételgetése, hullámzó hatást kelt.

tricinium: háromszólamú ének

trilla: zenei díszítés, jelölése: tr.

trio: három hangszerre írt zenemű, vagy összetett zenei formák középső része.

triola: három értékből álló ritmuscsoport, melyet két ugyanolyan értékű hang ideje alatt kell megszólaltatni.

tripódia: három ütemből álló zenei sor, formai szakasz.

tritonus: három egészhang által alkotott távolság, pl. fá – ti vagy dó – fi.

tropus: szöveg vagy dallambetoldás liturgikus énekbe. Tropizálás: szöveg tropus alkalmazása, leggyakrabban oly módon, hogy a hivatalos liturgikus ének melizmájának minden hangjához az önálló megfogalmazású szöveg külön-külön szótagokat illeszt.

turba: oratóriumokban, passiókban a tömeg kórusban való megszólaltatása.

tutti: zenekari vagy énekkari művekben a szólórészek után a teljes együttes belépését jelzi.

unisono: több szólam által egyszerre megszólaltatott azonos dallam.

utóka: súlytalan ütemrészre eső rövid díszítés, mely egy főhangot követ.

ütem: a zene valóságos vagy rejtett lüktetésének, súlyos és súlytalan ütéseinek szabályszerűen ismétlődő csoportosulása.

ütemvonal: az ütem végét jelző függőleges vonal a vonalrendszeren.

variáció: a zenei anyag változtatása, variálása. Változhat a ritmus, a dallam, a harmóniák, a hangnem, a hangszerelés, polifon a műveknél a szólam elhelyezkedése, száma stb. a variációs forma előfordulhat egy valamilyen ciklikus mű egyik tételeként vagy önálló zenedarab formájában is. A variáció tartalma szerint megkülönböztetünk (díszítő) figurál variációt vagy karakter variációt. A figurál variációban a téma eredeti jellege, hangulata marad érvényben, a karaktervariációban a téma jellege megváltozik, esetleg éppen ellentétessé válik.

versenymű: szólóhangszerre és zenekarra írt, általában három tételes mű.

vibrato: szó szerint remegve, reszketve. Énekléskor, vonós- és fúvós hangszereken főleg a kitartott hangoknál alkalmazott állandó, gyors, kis magasságbeli különbségeket eredményező hullámoztatás.

villanella: régi népies dallamokon alapuló olasz táncdal, utcai dal.

villotta: 16. századi olasz, népi táncdalszerű vokális műfaj, a villanella elődje.

viola: a mai vonós hangszerek elődeinek, a 16–18. században fénykorát élő vonós hangszer család gyűjtőneve. Mai értelemben a mélyhegedű (brácsa) nemzetközi neve.

vivace: élénken, gyorsan

vivo: elevenen

vonósnégyes: négy vonós hangszerre, általában két hegedűre, brácsára és gordonkára írt kamarazenemű, a műfajról az azt megszólaltató vonós együttest is így nevezik.

xilofon: kemény faverőkkel ütött, keretre erősített hangolt falemezek sorozatából álló ütős hangszer.

zenei forma: a zenemű részeinek egymáshoz és az egész műhöz való viszonya.

zongoraátirat: olyan zongorára átírt, zongorán játszható zenemű, amelyet szerzője eredetileg nem zongorára, hanem más hangszerre vagy együttesre írt.

zongorakivonat: eredetileg nagyobb együttesre írott mű zongorára összevont változata.