A felsorolás csupán a legfontosabb fogalmakat írja le, egyszerű, közérthető formában. Bővebb és pontosabb ismeret megszerzése érdekében zenei műszótárt vagy zenei lexikont érdemes használni. Felhasznált irodalom:
a cappella (= kápolnai): hangszerkíséret nélküli énekkar vagy többszólamú kórusmű. Tipikus példája a 16. század egyházi kóruszenéje, szó szerinti jelentése, „templomi zene módjára”. Az elnevezés az említett században született, és onnan ered, hogy a pápai Sixtusi-kápolna karzatán csak az énekesek számára volt hely.
a tempo: tempó szerint, visszatérés az eredeti időmértékhez, rövid eltérés után.
abszolút hallás: az a ritka zenei képesség, melynek segítésével az ember abszolút hanghoz viszonyítás nélkül bármely hangot vagy hangnemet meg tud határozni, illetve ezeket hallás után felismeri.
abszolút hangmagasság: a hang rezgésszáma által meghatározott és abszolút hangnévvel azonosított magassága.
abszolút hangnév: a hangok abszolút hangrendszerhez kötött betűneve (c, d, e, f …).
ad libitum (ad lib.): tetszés szerint; az előadóra bízott, bizonyos értelemben rögtönzött tempó, kifejezésmód. Tetszés szerint elhagyható szólamot is ezzel a szakkifejezéssel jelölnek.
adagio: igen lassan, kényelmesen, nyugodtan. Nem csupán tempójelzés, önálló darabot, vagy zenei tételt is neveznek így. Többnyire szonáták és szimfóniák lassú – második – tételének a címe.
agogika: a tempó és a ritmus szigorú előírásaitól való kisebb-nagyobb eltérés, amelyet az előadó tudatosan hajt végre, a művészi megformálás eszköze. Eredetileg nem ezt, hanem a dallam lejtését jelentette az ókori görögöknél.
air: ének, dal, ária. Nemcsak énekes mű, hanem a 17–18. század hangszeres szvitjeiben a tánctételek között nem-táncjellegű, dallamos tételek elnevezése is. Mint ilyen, önmagában is előfordul.
akkord: hangzat, három vagy több hang együtthangzása.
akkordfelbontás: az akkord hangjainak nem egyidejű, hanem egymás utáni megszólaltatása.
akkordikus: elsősorban önálló szólammozgáson alapuló szerkesztéssel ellentétben elsődlegesen függőleges gondolkodású akkordokban megszólaló zene.
akusztika: hangtan; zenélés színhelyéül szolgáló épület, terem hangzását befolyásoló építészeti adottságai.
aleatorikus zene: olyan zene, amelynek folyamatát esetleges vagy véletlen elemek határozzák meg.
alla breve: az ütem és egyben a tempó meghatározása, a 4/4 gyors változata, amelyben négy hangsúly helyett csak kettő van, a mérő egysége a szokásos negyed helyett a fél. Jelzése a függőleges vonallal áthúzott C.
allegretto: gyorsacskán
allegro: vidáman, gyorsan. A tempójelzésről a vele megjelölt tételre is átvitték az elnevezést.
alleluja: Az ószövetségi felkiáltás (Alleluja – Dicsőítsétek Jahvét!) mint zsoltárzáró frázis, mint refrén, vagy önálló diadalének a keresztény liturgiákban. Az evangéliumot megelőző melizmatikus gregorián műfaj.
allemande: a 16. század lassú tempójú, páros ütemű német népi táncának francia földről elterjedt elnevezése. A 17–18. század szvitzenéjében lassú, 4/4-es ütemű ünnepélyes tánc. A szvitforma stilizált táncfüzérében rendszerint első helyen áll, vagy pedig közvetlenül a bevezető Ouverture után következik. 1800 körül a biedermeier-korban keringőszerű (3/4-es vagy 3/8-os ütemű) gyors német táncot jelent. Ugyanez gyakran Deutscher Tanz néven szerepel.
alkalmazkodó ritmus: a magyar népdaloknál az a gyakori jelenség, melynél a dallam ritmusa a szövegszerű éneklés sajátosságai szerint módosul.
alt: a legmélyebb fekvésű női hang.
alteráció (= módosítás): a hangnem egy vagy több hangjának módosítása.
ambitus: hangterjedelem, a legmélyebb és legmagasabb hang és a közéjük eső távolság meghatározása énekhang, hangszer vagy dal esetében. A fogalmat először a gregorián kapcsán használták.
ambróziánus himnuszok: a kereszténység korai – a 4. századból fennmaradt – zenei dokumentumai, egyszólamú dallamok, részben Ambrus milánói püspök (333–397) szerzeményei. Elnevezését megalapozójáról, Ambrus püspökről kapta. A versek négy négysoros versszakból állnak, a verssorok nyolc szótagból.
andante: lépve, járva, lassan. A tempójelzésről a vele megjelölt tételre is átvitték az elnevezést, de akár önálló darabnak is lehet a címe.
animato: lelkesen, megélénkülve (az előadás hangulatára és tempójára egyaránt vonatkozik).
anthem: nemzeti nyelvű, egyházi, nem liturgikus, többnyire bibliai szövegekre írt, a motetta mintájára kialakul angliai kóruszene, melyet a 16. század közepétől gyakran énekeltek az anglikán reggeli és esti istentiszteleteken. Újabb szóhasználat szerint anthemnek nevezik a dicsőítő himnuszokat is. Keletkezése szorosan összefügg a reformáció törekvéseivel, mely szerint a szöveg érthetőségére és a latin nyelv kiiktatására törekedtek az istentiszteleten.
antifona: két félkórus által recitált zsoltár előtt és utána megszólaló, zeneileg önmagában is értelmes, zárt formájú dallamos gregorián tétel.
antifonálé: a zsolozsma énektételeit tartalmazó kóruskönyv.
appassionato: szenvedélyesen
arabeszk: erősen díszített futam, vagy rövid hangszeres darab, elnevezése az arab vagy iszlám díszítőművészetre utal.
arco: vonó, vonóval, pizzicato (pengetett) játékmód után
ária: a szó eredetileg dalt jelent. A 18. században nevezték el áriának a hangszerrel kísért strófikus szerkezetű dalokat. Később ritornello került a versszakok közé: így különült el lassanként az ária a daltól több részre tagolódó szerkezete folytán. Válfajai közül a da capo-ária volt a legelterjedtebb. Az egyszerű A – B – A forma az idők folyamán bővebbé és árnyaltabbá fejlődött és az áriát megelőző recitativoval egészül ki – ez a műforma érvényesül Bach kantátáinak, Händel oratóriumainak szólótételeiben. Mozart operáiban az ária nemegyszer több, különböző jellegű részre és recitativókra tagoldóik.
arietta: rövid ária, rendszerint középrész nélkül – a dalhoz áll közelebb.
arioso: kísérettel ellátott oly énekrész neve az operában, oratóriumban vagy kantátában, amelynek stílusa az ária és a recitativo között középúton van, nem ária, mert nincs dalszerkezete, nem recitativo, mert kantilénákból áll, vagyis szabadon szerkesztett dallamos zenei darab. Szövege egy recitativo tartalmát foglalja össze. Az ariosa a recitativotól dalszerű melodikájában, világos ütemrendjében és szövegismétléseiben tér el, az ária terjedelmessége, kidolgozott tematikája határozott formaterve nélkül.
atonalitás: hangnem nélküliség, olyan zene, melyből minden hangnemet megerősítő elem, funkció hiányzik.
Auftakt: felütés, ütemelőző, súlytalan ütemrész, a közhasználatban elsősorban az ütem utolsó súlytalan ütése, amelyet közvetlenül a következő ütem első, súlyos ütése követ.
attacca: megállás nélkül, folytatva. Olyan tételek végén áll, melyek után megszakítás nélkül folytatódik a következő tétel.
átirat: egy mű valamely végleges formájának átfogalmazása az eredetitől eltérő hangszerre vagy együttesre.
atonális zene: hangnemi központ illetve hangnem nélküli zene. Ilyenek a tizenkétfokú és egyéb szeriális művek.
átvezetés: témákat összekötő, lazább szerkezetű, gyakran szekvenciáló, moduláló zenei anyag. Az átvezetés gyakran az előtte lévő téma továbbfejlesztése.
augmentáció (= bővítés, növekedés): egy zenei téma lassított változata, a hangok alapértékei megnövekednek, példáula nyolcadból negyed, negyedből félhang lesz. Az augmentáció a fúgaszerkesztés gyakori eszköze. Ellentéte a diminúció.
badinerie (= kötekedés, tréfálkozás): vidám, tréfás karakterű, táncos jellegű hangszeres darab, páros ütemű, 18. századi szvit-tétel
bagatell (= semmiség, csekélység): rövid, hangszeres darab, melyben egy-egy zenei ötlet rövid feldolgozása történik vázlatos formában. A 19. század romantikus zenéjének jellegzetes műfaja, a jellemdarab első példái közé tartozik.
ballada: a költői balladához hasonló, többnyire azt megzenésítő, több versszakos, elbeszélő jellegű dal. Ballada elnevezéssel zongorára is írtak romantikus szólódarabokat.
barkarola (= csónakos dal): a velencei gondolások 6/8 vagy 12/8 ütemű ringató ritmusú éneke, vagy annak hangszeres utánzata.
bariton: középmagas, a basszust illetve a tenort részben átfedő férfi hangfekvés.
baryton: 17–18. századbéli vonós hangszer, a gamba válfaja. 6–7 bél játékhúrja alatt vékony fém rezonánshúrok simulnak a hangszer testére, hogy a hangzás rezonanciáját emeljék. A rezonáns húrok száma 9–28 között van. Dél-Németországban és Ausztriában volt kedvelt. Haydn közel 160 darabot írt barytonra, mert főúri gazdája, Esterházy Miklós ezen a hangszeren játszott.
basse danse: a 16. század közepétől egy évszázadon keresztül prominens udvari tánc Burgundiában, a spanyol pavane elődje. Lassú lépkedő tánc.
basszus: a legmélyebb fekvésű férfihang, zenemű legmélyebb fekvésű szólama, akkord legalsó hangja.
battaglia: csatajeleneteket, harci cselekményeket vagy harci felvonulást megjelenítő zeneművek címe, illetve gyűjtőneve. A 15-16. században a kórusirodalomban gyakoriak az ilyen művek, legtöbbször kétkórusos formában, de a korai operák szerzői is szívesen alkalmazták ezt a hangfestő zenét számos téma megelevenítésére. Kedvelt téma volt a sárkánnyal folytatott harc, a nemek szerelmi harca, de történelmi eseményeket is idéztek a nagyobb szabású műfajokba illesztett battaglia-k.
bel canto (= szép ének): olasz eredetű énekstílus, amelyben a hang szépsége, széles ívű dallamformálás és csillogó előadásmód jut érvényre.
betűjelzés: a népdalok formai elemzésénél használatos jelrendszer. Az azonos dallamú sorokat azonos betűvel, a lényegükben azonosakat, változatokat „v” mellékjellel, a transzponáltakat számjellel kombinálva jelöljük.
bevezetés: gyors tempójú tételek, valamint nyitányok elején felhangzó, a tulajdonképpeni zenei mondanivalót előkészítő, gyakran a folytatásnál lassúbb tempójú zenei anyag. Néha a bevezetés tematikusan beépül a tételbe, tehát a későbbiek folyamán visszatér.
bicinium (= kettős ének): 16. századbeli szerzők (Senfl, Lassus) kétszólamú vokális művei. Évszázadok múltán Kodály Zoltán elevenítette fel a műfajt Bicinia Hungarica című sorozatában.
biedermeier: a 19. századi restauráció, vagyis az 1815 és 1848 közötti időszak stílus-megnevezése az irodalomban, zenében és képzőművészetben.
bipódia: két ütem összekapcsolásával létrejövő dallamsor, a magyar gyermekjátékdalok jellemzője.
bitonalitás: egy művön belül egyszerre két hangnem együttes jelenléte.
Blockflöte: furulya
bolero: 1780 körül keletkezett, lassú spanyol tánc, mely Sebastian Cezaro híres spanyol táncos nevéhez fűződik. 3/4-es ütemű zenéjét hitáron vagy tamburinon játsszák. A táncos énekkel és kasztanyettával kíséri lépéseit. Stilizált formában a műzenében is előfordul.
bolgár ritmus: a bolgár népzene sajátosan aszimmetrikus ritmusa, amely különféle összetett ütemfajtákban ölt formát, például 3 + 2 vagy 2 + 3 = 5; 3 + 3 + 2, 2 + 3 + 3, vagy 3 + 2 + 3 = 8. Ez az érdekes és izgató ritmika Bartók révén került a műzenébe. Több sorozat kapott helyet a Mikrokozmoszban ezzel a címmel.
bourrée: élénk mozgású, régi francia körtánc, 4/4-es, 4/8-os metrumú, negyed felütéssel, a 2. és 3. negyed gyakori szinkópájával. A barokk szvit jellemző tétele.
BWV: Wolfgang Schmieder német zenetudós 1950-ben megjelent munkája címének („Bach-Werke-Verzeichnis” – Bach műveinek jegyzéke) szokásos rövidítése, amely a jegyzékben feltüntetett sorszámmal együtt a Bach-művek azonosítására szolgál.
caccia (= vadászat): a 14. században kialakult kétszólamú vadászdal, amelyben a második szólam (a vadász) kánonban utánozza az első szólam (az űzött vad) dallamát.
cantabile: dallamosan, énekelve; utasítás a dallam kidomborítására.
cantilena: sima, dallamos, lágy hangzású énekes vagy hangszeres stílus.
canzonetta: könnyed, lendületes, rövid, vokális darab a 16. század vége felé és a 17. században. Itáliából ered, ahol a madrigál és a villanella mellett önálló műfajjá fejlődött, a a b b c c népies strófaszerkezettel, egyszerű, többnyire homofon szerkesztésmóddal és kopogó, táncos lüktetéssel.
capricco: szeszély, ötlet. 16. században madrigál stílusú vokális darabok neve. A 17. században különféle hangszerekre írott, imitációs vagy szabad, laza szerkezetű darabokat jelöl. A 19. századtól a virtuóz elemek jellemzik, az etűdhöz és a scherzohoz közelít.
carol: tradicionális angol karácsonyi ének.
cavatina: rövid, hangszerkíséretes lírai szólóének a 18. és a 19. századi operákban és oratóriumokban. Az áriától a cavatina dalszerűségében és egyszerű, egy vagy kétrészes formájában különbözik.
cezúra: a zenemű formailag összefüggő nagyobb részeit metszetek – cezúrák – választják el egymástól. A cezúra lehet: ritmikai, dallami, harmóniai, dinamikai, hangszínbeli. A cezúrák többnyire együttesen jelentkeznek.
chaconne: többnyire 3/4-es vagy 3/2-es osztinátó basszustémára, meghatározott harmóniasorra épülő énekes vagy hangszeres variációsorozat. Maga a basszus rendszerint nem variálódik. Eredetileg spanyol tánc. A passacaglia rokona.
chanson (= dal): a 14–16. században mind a szólóénekre, mind a kórusra írt világi dalok elnevezése Franciaországban.
ciklikus forma: közös téma-anyaggal összekapcsolt többtételes forma.
coda (kóda): a zenei formához csatlakozó függelék, amelynek szerepe a hangnem végső megerősítése és egy vagy több fontos motívumra való visszamutatás, emlékeztetés. Variációs művek szabad befejezése, valamint a kánon szabad lezárása szintén coda.
courante: 17. századi 3/4, 3/2, 6/4-es ütemű, élénk francia-olasz udvari tánczene. Jellegzetessége az ütemelőző negyed és rákövetkező ütem első negyedének pontozása.
crescendo, cresc. (= növekedve): dinamikai utasítás a hangerő fokozatos növelésére, erősítésére.
cseleszta: külsejét tekintve pianínóra emlékeztet, csak sokkal kisebb annál. Billentyűsora finomművű, könnyű kalapácsokat mozgat, amelyek skálaszerűen hangolt acéllapokat ütnek és szólaltatnak meg. Az acéllemezek alatt üres farekeszek erősítik a hangrezgéseket, ez a berendezés határozza meg a hangszínt is, amely lágyabb és halkabb, mint a harangjátéké. Mustel francia hangszerkészítő találmánya a 19. század közepén látott napvilágot.
Da capo al Fine: utasítás ismétlése, a darab elejétől kezdve elölről egészen a Fine jelzésig.
decrescendo, decresc. (= csökkenve): dinamikai utasítás a hangerő csökkentésére, halkítására.
decima: tízhangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – mi’’
diminúció (= csökkenés): egy zenei téma gyorsított változata, melynél a hangértékek megrövidülnek. A félértékű kottából negyed vagy nyolcad lesz.
dinamika: a hangerő kontrasztjának, módosításának, árnyalásának, illetve ezek jelzésének rendszere.
diszkant: a 18. századig általában kisfiúkkal énekeltetett szoprán szólam régebbi elnevezése.
disszonancia, disszonáns: rosszul hangzás, a feszültség hatását keltő, az emberi hallás számára kellemetlen hangzás.
divertimento: szó szerint szórakozás, szórakoztatás. A 18. század óta azoknak a 3–8 tételes kamaraegyüttesre vagy zenekarra írt kompozícióknak az elnevezése, amelyek főként táncos jellegű darabok és helyenként mutatós hangszerszólókra is alkalmat adnak. Két fő forrása a népi tánczene és a barokk szvitmuzsika. Szerkesztésmódjára a homofónia a jellemző.
dodekafónia: tizenkét-hangú kompozíciós módszer.
dolce: lágyan
domináns (= uralkodó): a dúr és moll hangnem ötödik fokának és az arra épülő hangzatoknak a neve.
dór-hangsor: ré-től a felső ré-ig terjedő hangsor neve.
duett: két azonos vagy különböző szólóhangra írott énekes darab hangszerkísérettel.
duó: vokális és hangszeres daraboknak az előadó játékosok vagy a szólamok számára (kettő) utaló címe
dúr-hangsor: dó-tól a felső dó-ig terjedő hétfokú hangsor neve.
ecossaise: 18. századi francia tánc skót stílusban.
egészhangú skála: az oktávot hat egészhangra osztó sor
elégia: eredetileg disztichonokban írt költemény, ógörög harci, bor és panaszdal. A reneszánsztól kezdve az elégiának már csak vágyakozó, panaszos tartalma jellemző.
ellenmozgás: zenei szólamok egyidejű, de ellentétes irányú mozgása.
előjáték: operákat, baletteket, oratóriumokat bevezető zene, amely nem külön önálló tétel, hanem legtöbbször megszakítás nélkül torkollik a következő részbe. Általában hangulati bevezető.
enharmónia: (= egybehangzás): a temperált hangrendszerben az egyformán hangzó, de különböző nevű hangok viszonya.
epizód: közjáték, a műben csak egyszer szereplő, kevésbé jelentős zenei gondolat.
etűd: meghatározott játéktechnikai feladat megoldására készült darab. Formailag lekerekített kompozíció, ebben különbözik a céljában azonos ujjgyakorlattól. Az eredeti célt túllépve zeneileg jelentős, mutatós hangverseny-etűdöket is írtak a 19–20. század zeneszerzői.
falsetto – falzett: férfiénekesek mesterséges hangképzése, mellyel a rendes hangterjedelmükön túl gyengébb, nazálisabb ún. fejhangokat tudnak énekelni.
fanfár: többnyire trombitákon, harsonákon megszólaló rövid, szignálszerű ünnepélyes zene.
fantázia: a 16. században a motettához hasonlító, főleg lantra írt hangszeres darab. Jelentősek pl. Bakfark Bálint lantfantáziái. Később az orgona-, illetve csembalóirodalom elterjedt műfaja lett. Előfordul adott dallam feldolgozásaként korál-fantázia és rögtönzésszerű fúgaelőjáték formájában. A zongorafantázia Ph. E. Bach közvetítésével terjedt el a klasszikus, majd a romantikus zenében. A szigorú szerkesztéssel szemben ez a zeneszerzői kötöttségek lazulását jelzi, az improvizációhoz áll közel.
fauxbourdon (=hamis basszus): a 15. században feltűnt zenei szerkesztésmód, mely Dufay nevéhez kötődik, aki a vezető dallamot a régi szokástól eltérően a felső szólamba helyezte. A másik két szólam ez után igazodott – tehát az alsó (tenor) szólam elvesztette addig hagyományos vezető szerepét. Minthogy a fauxbourdon jellegzetes és túltengő harmóniája a szext-akkord volt, később kiterjesztették a fogalmat a szext-akkordból álló sorozatokra általában.
feldolgozás: 1. valahonnan átvett dallam kiegészítése és formába öntése. Ide sorolható a cantus firmusra épülő reneszánsz-művek javarésze, a korál dallamok vokális és hangszeres feldolgozásai, az idegen témára szerzett variációk és a népdalfeldolgozások. 2. formai fogalom, valamely témaanyagot motivikusan boncolgató, alakító, laza szerkezetű, hangnemileg változó rész, más néven kidolgozási rész. A kidolgozási szakasz végén gyakran a főhangnem dominánsának hangsúlyozása készíti elő a visszatérést.
félhang: a kis szekund másik elnevezése.
fermáta (=megállás): az adott hang megnyújtására szolgáló jel. Alkalmazása a szigorú, mérőhöz kötött ütem beosztása felfüggesztésével jár.
figuráció: a harmóniai váz ritmikai és melodikai élénkítése, színezése. Megkülönböztetünk harmonikus és melodikus figurációt. Harmonikus figuráció = akkordfelbontás. Előfordulhat a dallamban, vagy a kíséretben ugrások, hangismétlések, szinkópák, ingabasszusok formájában. Melodikus figuráció minden ilyen hang, amely nem illik bele a vele hangzó akkordba.
finálé: többtételes művek, különösen szonáta vagy szimfónia és más hasonló felépítésű darabok utolsó, gyors tétele, csúcspontja. Az operában egy felvonás zárójelenete, ahol rendszerint a szereplők mindegyike jelen van.
forte = erősen, nagy hangerővel
fortissimo = nagyon erősen
frazeálás: a zenei mondanivaló értelmes tagolása a beszédben szokásos módon: a megfelelő helyen beiktatott lélegzetvétellel, a hangsúlyok helyes beosztásával, a hang árnyalati emelkedésével, ereszkedésével, amikre a kotta nem mindig tartalmaz utasításokat.
frázis: a klasszikus zenei forma elemzésénél használatos fogalom, zárlattal végződő, rövid zenei gondolat, melyet legalább két motívum alkot. A következő, nagyobb formai egység a periódus, amely két vagy több frázist foglal magában.
fríg-hangsor: mi-től a felső mi-ig terjedő hétfokú hangsor neve.
fúga (= futás): az ellenpontra, illetve imitációra épülő legbonyolultabb rendű műforma a barokk korszakban. Alapeleme egy rövid, jellegzetes zenei gondolat (téma), amely egyetlen szólamban mutatkozik be, majd sorban indul valamennyi szólamban, később többször is visszatér a mű folyamán változatlanul vagy megfordításban, az alaphangnemben vagy másutt. A fúga egésze témaszakaszok és közjátékok váltakozásából áll, az utolsó részben a téma ismét alaphangnemben szólal meg, ezután rendszerint coda következik. A fúgában a „szabad” imitáció elvei érvényesülnek. A témák újabb megjelenésekor egyes hangközök megváltozhatnak, ha azt a harmónia úgy követeli.
fugato: fúgaszerűen szerkesztett, gyakran csak egy témafeldolgozásból álló szakasz.
fughetta: kisebb, egyszerű fúgát jelent, amelyben a formának minden lényeges alkotórésze megtalálható, de kidolgozásában és hangnemi kitérések szempontjából a fúgánál sokkal szegényebb.
futam: hangok vagy hangzatok gyors skálaszerű egymásutánja.
gagliarda (=vidám): 16. századi, olasz eredetű, élénk 3/4-es ütemű tánc, amely rendszerint a pavane követte, gyakran ugyanarra a dallamra.
gamba, viola da gamba (=térdhegedű): a 16–17. század népszerű vonós hangszere. Az elnevezés onnan ered, hogy a hangszert a térdre vagy a lábszárak közé kellett helyezni. Többféle méretben és hangolásban volt használatos. Egyetlen mai utódja a nagybőgő, amely sima hátú és csapott vállú alakját, húrjainak kvart-hangolását és vonójának tartását tekintve, megőrizte a gamba legjellemzőbb tulajdonságait.
gavotte: 17. századi, mérsékelt mozgású, kissé ünnepélyes jellegű, páros ütemű régi francia, alla breve ütemben, 2 negyed hangértékű ütemelőzővel. A szvit jellegzetes tétele.
generálpauza: általános szünet, egyidőben az összes szólamra vonatkozó utasítás. Általában a kottában G. P. betűkkel jelzik.
gigue: angol eredetű, általában 3-as, 9-es, néha páros 6-os, 12-es ütemű, igen gyors, pontozott ritmusú régi stilizált tánc. A barokk szvitben rendszerint a befejező tétel.
giusto (= rendes, pontos): kötetlen ritmus vagy tempó után a szabályos, egyenletes mértékhez való visszatérést jelzi.
glissando: csúszva; két egymástól bizonyos távolságra fekvő hang csúszással való érintése.
grazioso = kecsesen
grave: súlyosan. A barokk szvit első tételének gyakori tempójelzése, amely egyben az előadás jellegét is meghatározza.
gregorián: a római egyháznak a legrégebbi kódexekben található, hivatalos, egyszólamú, latin nyelvű liturgikus énekrepertoárja.
graduale: a mise első olvasmányát követő melizmatikus, 2 versből álló zsoltárrészlete, melyet visszatérés nélkül énekeltek a felolvasó emelvény lépcsőjéről.
graduál: a korai protestantizmus szertartási énekeskönyvei magyar nyelvre átültetett gregorián dallamokkal. (pl. Huszár Gál-féle énekeskönyv, Öreg Graduál)
hangköz: két egyszerre vagy egymás után megszólaló zenei hangnak a hétfokú rendszerben mért távolsága. A hangközök latin eredetű neve sorrendben a következő: prim (1), szekund (2), terc (3), kvart (4), kvint (5), szext (6), szeptim (7), oktáv (8), nóna (9), decima (10), undecima (11), duodecima (12).
hangnem: dallamok és hangzatok hangjainak viszonyulása egymáshoz és az alaphanghoz.
hangsor: a zenei hangok lépcsőzetes egymásra épülése, ahol a hangok belső rendje oktávonként megegyezik. A különböző hangsorokat a hangközök sorrendje jellemzi, amely állandó akkor is, ha nem az alaphangról indul a sor.
hangsúly: az ütem szabályosan elhelyezkedő súlyos részei. Más értelemben egy-egy hang külön jelzett nyomatéka.
hangszín: énekhang, hangszer, hangszerkombináció jellegzetes hangzása. Fontos eleme a felhangok mennyisége és minősége.
hangterjedelem: énekhang vagy hangszer teljes skálája, legmélyebb hangjától a legmagasabbig.
hangversenymester: a zenekarban az első hegedűszólam legelső játékosa, aki egyben a zenekar szóló hegedűse is.
himnusz: főként a zsolozsmában énekelt, a 4. századtól ismert strófikus liturgikus ének, mely leggyakrabban négy (egyenként 4 jambusból álló, 8 szótagos) sorból álló versszakokat tartalmaz.
Hoboken-szám: Joseph Haydn műveinek számozása Anthony van Hoboken jegyzéke alapján. Rövidítése: Hob.
homofon, homofónia (= egynemű hangzás): a zenei szólamok egymáshoz való viszonyának egyik formája, a polifónia ellentéte. A fogalmat kétféle értelemben használják. 1. valamennyi szólam ritmusa azonos; 2. egy vezető dallam áll a többi, alárendelt szólammal szemben.
imitáció: utánzás, olyan többszólamú szerkesztésmód, amelyben a szólamok a mű témáját időbeli eltolódással ugyanarról vagy más hangról megismétlik.
impromptu (= rögtönzés): 19. századbeli hangszeres darabok neve, amelyek pillanatnyi hangulatokból, ötletekből szövődnek.
improvizáció: rögtönzött, tehát előzetesen nem rögzített, a kitalálás pillanatában előadott zene, vagy előzetesen rögzített zenemű előadása közben egyes részletek vagy szólamok rögtönzése.
interlúdium: közjáték, közzene; korál versszakai közé iktatott rövid hangszeres szakasz, többnyire orgonára.
intermezzo: közjáték, közzene; rövid önálló hangszeres darab címe is lehet.
interpretálni: előadni
intonálni: hangot megadni, megszólaltatni
introitus: misekezdő gregorián ének.
invokáció: megszólítás, lehívás, kérő, esedező, felszólító tartalmú felkiáltás szólóénekes által előadott egyszerű recitatív motívummal, melyhez többnyire a közösség refrénje kapcsolódik.
invenció: 17–18. századbeli, a fúgához hasonlító hangszeres polifon forma, de különbözik a fugától abban, hogy általában oktáv imitációkkal él, s témája gyakran kísérő szólammal együtt jelenik meg.
izoritmia: azonos ritmusképlet ismételgetése változó dallammal.
kadencia: klasszikus versenyművekben a tételek vége felé bekövetkező zenekari szünet, miközben a szólista bemutatja technikai képességeit, a mű dallamaiból szőtt rövidebb-hosszabb, kötetlen parafrázissal. Régente a zeneszerzők nem írtak kadenciát, hanem az előadó saját elképzelése szerint komponálta meg az előadás során. Későbbiek során már kidolgozott kadenciákat írtak, sőt a régebbi versenyműveket is ellátták kész kadenciákkal.
kánon: a többszólamúság legegyszerűbb formája, imitációs szerkesztés, melyben a szólamok ugyanazt a dallamot éneklik végig meghatározott eltolódással.
kanció: nem liturgikus tartalmú, főként a diákok, később a nép által énekelt latin vagy anyanyelvű strófikus egyházi ének.
kantiléna: jellegzetes dallamvezetésű, általában éneklő, lírai karakterű dallam.
karakterdarab: különösen a 19. században, de később is önálló darabként vagy ciklus alkotórészeként kedvelt hangszeres darabok gyűjtőneve. A karakterizáló feliratok kötetlen jelentésű címektől egészen a költői utalásokig terjednek.
kettősvonal, záróvonal: szakasz, tétel vagy darab végét jelző két függőleges vonal a vonalrendszeren.
kíséret: ének vagy hangszerszólót alátámasztó zene hangszer együttesre, kórusra vagy billentyűs hangszerre.
kísérőzene: színdarabhoz készült, az előadás folyamán felhangzó zeneszámok összessége. Kísérhet szövegmondást, dalt, táncot.
kithara: az antik görögök és rómaiak legnemesebb pengető hangszere. Eredetileg négy húrja az idők folyamán 18-ra emelkedett. Pengetővel szólaltatták meg.
klavichord: a zongora halk hangú, kisméretű, asztalra helyezhető elődje. A régi zenének az orgona és a csembaló mellett legfontosabb billentyűs hangszere. Hangja finom, törékeny, jól árnyalható, erősen különbözik a csembaló zizegő, éles hangjától.
kodetta: rövid, néha csak egy-két ütem terjedelmű kóda.
kolinda: szláv és román nyelvterületen elterjedt karácsonyi és újévi dalok, eredetük a középkorig vezethetők vissza. Szövegüket és funkciójukat tekintve nem kizárólag egyházi jellegűek.
kolomejka: a kárpáti-ukrajnai ruszinok és az ukránok legjellemzőbb, kör- és páros táncokat magába foglaló tánckategóriája, melyhez a jellegzetes kolomejka-dallamok kapcsolódnak. Ezek élénk tempójú, 2/4-es ütemű dallamok.
konszonancia, konszonáns: több egyidejűleg megszólaló különböző magasságú hang egybehangzó, összeolvadó, az emberi hallás számára kellemes megszólalása.
kromatika: több félhang egymásutánja, a kromatikus skála a 12 fokú temperált félhangközökből álló hangsor.
Köchel-jegyzék: Mozart életművét rendszerező, műveit sorszám szerint megkülönböztető tudományos kiadvány.
kvadrát notáció: középkori gregorián kottaírás, melynek alapegysége a négyzettel vagy téglalappal ábrázolt hangjegy.
kvart: négyhangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – fá vagy lá, – ré
kvartett: négy szólóhangszerre vagy négy énekhangra írt zenemű.
kvint: öthangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – szó vagy lá, – mi
kvintváltás: egy dallamsornak kvinttel lejjebb vagy fentebb valós pontos vagy lényegében azonos megismétlése, a magyar népdal jellemző szerkezete.
kvintett: öt szólóhangszerre vagy öt énekhangra írt zenemű.
lamentáció: Jeremiás próféta siralmainak bibliai szövegére énekelt középkori egyházi dallamok. Jellemző rájuk a gregoriánhoz való kötődés és a motetta-szerkesztés. A reneszánsz korszak több jelentős zeneszerzője írt kórusműveket e dallamok vagy szövegek alapján.
lamento: panaszdal, panaszos jellegű zene. Gyakran épül passacaglia vagy ciaconna basszusra, vagy kromatikus kvartmenetre. Gyászzene vagy sirató értelemben is használják egyes zeneszerzők.
ländler: hármas lüktetésű délnémet népi tánc. A keringő lassúbb elődje.
largamente: szélesen. Az előadás tempójára és jellegére egyaránt vonatkozik.
larghetto: lassacskán, a largonál élénkebb tempó.
largo: szélesen. A 17. század közepe óta nyugodt 3/2-es és 3/4-es, főként a sarabande-ritmus tipikus tempójelzése. A tempójelzésről a vele megjelölt tételre is átvitték az elnevezést.
lauda: 13. századbeli, vallásos versekre írt, visszatérő szerkezetű, refrénes, lauda-társaságok által művelt himnusz jellegű dicsőítő ének, olasz, néha latin nyelvű szöveggel. Először egyszólamúak, később többszólamúvá fejlődik, mely akkordikus szerkesztésű.
legato: kötve, a hangok sima, megszakítás nélküli, kötött játékmódjára való utalás. Ellentéte a staccato.
leggero, leggiero (legg.): könnyedén
lento: lassan
liberamente: szabadon, nem erőltetve
líd-hangsor: fá-tól felső fá-ig terjedő hétfokú hangsor neve
Lied: dal
litánia: változó szövegű, szólista által megszólaltatott invokációból és a közösség által hozzákapcsolt állandó refrén-kiáltásból áll.
lokriszi-hansor: ti-től felső ti-ig terjedő hétfokú hangsor neve.
lugubre: gyászosan, komoran, bánatosan
madrigál: szó szerint pásztorköltemény, anyanyelven íródott költemény. Rövid, lírai hangulatú 3–8 szólamú kisebb énekegyüttesre írt, többnyire kíséret nélküli kórusmű. A homofon és a polifon szerkesztésmód egyaránt jellemzi. Kezdettől fogva erősen irodalmi jellegű zenei forma, s az irodalommal való szerves kapcsolatát mindvégig megőrizte. Virágkorát a 16. században élte.
maestoso: fenségesen, ünnepélyesen. Az előadás tempójára és jellegére egyaránt vonatkozik.
mandolin: általában kis, erősen hasas testű pengetőhangszer, rövid nyakkal, fogólapján érintőkkel, páros acélhúrokkal.
marcato (marc.): kiemelve, hangsúlyozva
mazurka: 3/4-es vagy 3/8-os ütemű, gyors, ugrós és forgós lengyel nemzeti tánc, gyakran pontozott ritmussal és a gyenge (2. és 3.) ütemrészekre eső váltakozó hangsúllyal. A záró szakaszban az első ütemrész is hangsúlyos. Művészi feldolgozása Chopin nevéhez fűződik.
melizma (=dallamdíszítés): 1. egy hangot környező díszítés a hangszeres zenében; 2. egyetlen szótagra énekelt több hang csoportja.
melizmatikus: a melizmatikus tételeknél a dallam egészét melizmák szövik át. A melizmás éneklés nem utólagos díszítés, hanem ősi előadási fajta.
Meistersinger (=mesterdalnok): Németországban a 14–16. században működő, polgári eredetű, céhekbe tömörült ének- és szövegköltők, előadók.
menüett: mérsékelt, de nem lassú régi francia udvari tánc 3/4-es ütemben, néha egy negyed ütemelőzővel.
mezzoforte: közepes hangerővel
mikrotonális hangrendszer: félhangnál kisebb hangközökből álló rendszer. Pl. a hindu hangsor az oktávot 22 hangra osztja.
Minstrel: vándormuzsikus a középkori Európában.
mixolíd-hangsor: szó-tól a felső szó-ig terjedő hétfokú hangsor neve.
moll-hangsor: lá-tól a felső lá-ig terjedő hétfokú hangsor neve.
módosítójel: a hang magasságát módosító, közvetlenül a hangjegy elé helyezett jel. A kereszt félhanggal felemeli, a bé félhanggal leszállítja a hangot, a feloldójel érvényteleníti a módosítójelet, visszaállítja a hang eredeti magasságát.
moderato: mérsékelt tempó
moduláció: hangnemváltás, átmenet valamelyik hangnemből egy másik hangnembe.
molto: nagyon
motívum: az a legkisebb önálló zenei egység, mely mind dallamilag, mind ritmikailag az összetartozás érzetét kelti, mely a ritmikai és dallami határozottság sérelme nélkül tovább nem bontható.
müzett: tonikai orgonapontra épített darab, kis 6/8-os francia pásztortánc.
négykezes: egy billentyűs hangszeren játszó két játékos által előadott mű.
neuma: a korai középkor dallamlejegyzésének jelei, amelyek vonalrendszer híján még csak a dallam irányát jelezték, pontos hangközeit nem.
noktürn: az éjszakát idéző, álmodozó romantikus karakterdarab.
nóna: kilenchangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – ré’
oktáv: nyolchangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – dó’
opusz szám: művek keletkezési sorrendjét vagy kiadási időrendjét jelölő szám. Egy opusz több azonos műfajú művet is tartalmazhat, amelyek ez esetben az opuszon belül sorszámot kapnak.
organum: a legrégebbi és legegyszerűbb európai többszólamú szerkesztés, ahol a vezető szólamhoz kvart, kvint, oktáv hangközök, nagyrészt párhuzamok járulnak. 2–3 szólamú szerkesztés.
orgonapont: elnevezését az orgona tartott pedálhangjáról kapta. Az alsó szólamban az előadó a megadott két lehetőség közül választhat.
ostinato: állandó ismétlődő motivikus zenei anyag, dallam, ritmus, harmónia, basszus.
ouverture: nyitány
párhuzamos hangnemek: dúr-hangnem és kis terccel lejjebb induló moll párja.
parlando: elbeszélve; a szöveg ritmusát fokozottabban figyelembe vevő énekes előadásmód.
partita: 17–18. századi szvitszerű többtételes műforma, a szvit rokon jelentésű elnevezése
partitúra: vezérkönyv, a több hangszerre, énekhangra, kórusra írt művek minden szólamát külön sorban, a hangjegyértékek egymással szembeni viszonyát feltüntetve közli.
passacaglia: a 17. és 18. század hangszeres irodalmának egyik leggyakoribb, ostinato-basszusra épülő variációs formája. A téma túlnyomórészt jambikus lejtésű, 3/4-es ütemű és a variációk során gyakorta a többi szólamban is megjelenik.
passepied: régi francia (valószínűleg bretagne-i eredetű) körtánc 3/4-es vagy 3/8-os ütemben. Eleven és vidám, karakterében a gyors bécsi keringővel és némileg a menüettel rokon tánc.
pastorale: A 15–18. században íródott pásztorjáték és mitológiai témájú zenés színpadi darab, vagy más értelemben falusi hangulatot idéző hangszeres darab.
pavane: többnyire páros ütemű udvari lépőtánc, mely a 16. század első negyedében váltotta fel a basse danse-t, virágzása a 16/17. századra esik. Nevét régebben a spanyol pavo ”páva” szóból vezették le, és a táncot spanyol eredetűnek tartották. Ma a Pava szóból származtatják, amely a Padova nyelvjárási formája. A pavane általában kimért, ünnepélyes jellegű tánc.
pentaton, pentatónia: ötfokúság; öt különböző hangból álló, szekundokat és terceket magában foglaló hangrendszer. A magyar népzenében a félhang nélküli ötfokúság játszik jelentősebb szerepet.
periódus: általában nyolc ütemes zenei forma, két zenei gondolat szoros egysége, melyben a két rész kérdés-felelet, nyitás-zárás kapcsolatban áll egymással.
pesante: súlyosan
piano: halkan
pianissimo: igen halkan
pikárdiai terc: moll hangnemű zeneművek dúr hármashangzattal való lezárásában a terc elnevezése.
pizzicato: pengetve, vonós hangszereknél előforduló előadásmód.
polka: páros ütemű cseh népi tánc.
polifon, polifónia: olyan többszólamú szerkesztésmód, melyben minden szólamnak önálló szerepe és karaktere van, a szólamok nincsenek egymásnak alárendelve.
polonéz (polonaise): hármas ütemű lengyel nemzeti tánc. A barokk szvit alkalmi tétele. Chopin zongoradarabjaiban nagyszabású formává fejlődött.
pótvonal: a vonalrendszer alá vagy fölé húzott rövid vízszintes vonal, a vonalrendszert túllépő mély vagy magas hang számára.
programzene: zenén kívüli eseményektől, indulatoktól, képektől ihletett, ill. azokat felidéző zene.
prozódia: a zene ritmusának és hangsúlyainak alkalmazkodása a szöveg ritmusához és hangsúlyaihoz.
psalterium: 1. zsoltároskönyv; 2. régi húros hangszer: a középkor trapéz alakú, bélhúrokkal ellátott citerához hasonló hangszere, amelynek húrjait ujjal vagy pengetővel szólaltatták meg.
quieto: nyugodtan
quodlibet: két vagy több egymástól független dallam egyidejű megszólaltatása.
rapszódia: fantáziaszerű hangszeres kompozíció.
recitativo: énekbeszéd. A dallam ritmusát, terjedelmét, motivikáját a szöveg határozza meg. A recitativo dallamainak lejtése beszédszerű, dramatikus. Megszólalhat kíséret nélkül vagy akkordikus kísérettel. A klasszikus operákban, oratóriumokban két típus ismeretes. a) secco – „száraz” recitativo, ebben a dallamot zongora, illetve csembaló kíséri; b) accompagnato – zenekarral kísért recitativo.
relatív szolmizáció: a hangok olyan elnevezése, mely a hangoknak nem az abszolút magasságát, hanem az adott tonalitáson belüli relatív magasságát jelöli.
religioso: áhítattal
responzórium: gregorián műfaj, olvasmányokat követő, díszes melizmatikájú, szólista és kórus váltakozásával előadott ének.
requiem: gyászmise, halotti mise
ricercare: az első önálló hangszeres műfajok egyike. A 16–17. század bonyolult ellenpontozó formája a fúga elődje.
románc: a szó eredeti jelentése: provencal (román) nyelvű költemény. A francia irodalomban érzelmes, szerelmes tárgyú dalt jelentett, majd a 18. századtól a hangszeres zenében is meghonosodott. Dallama egyszerű, népies karakterű. Ritmusa a Landlerre hasonlít. (landler – 3/4-es osztrák – tiroli népi tánc, a menüett és keringő közötti átmeneti típus.)
rondó: eredetileg régi francia körtánc. Olyan zenemű, melyben a téma refrénszerűen visszatér, s közben epizódszerűen más-más zenei anyagok előzik meg a téma újbóli visszatérését. A legkisebb rondó is legalább öttagú forma, melynek szerkezete a következő: a b a c a
rubato: kötetlen, szabad előadásmód, mely megengedi a hangok értékének megrövidítését vagy meghosszabbítását.
saltarello: élénk, 6/8-os régi olasz ugrótánc
sarabande: lassú, ünnepélyes, méltóságteljes, 3/4-es ütemű, szimmetrikus szerkezetű régi spanyol tánc
scherzo: olasz szó, jelentése tréfa. A klasszikus többtételes művekben többnyire a menüett helyén található. Főleg Haydn vonósnégyeseiben és Beethoven szimfóniáiban fordulnak elő jelentős scherzo-tételek. Némileg hasonlít a menüetthez. A scherzo azonban nem tánctétel, hanem karakterdarab. Tempója gyorsabb a menüettnél. Melodikája legtöbbször szaggatottabb, mozgalmasabb, ritmikája változatosabb. A scherzoban gyakori a hangsúlyeltolódás, váratlan hangsúlyok, dinamikai kontrasztok alkalmazása.
sequentia: a római liturgia viszonylag kései műfaja, az alleluják függelékeként jelenik meg, általában szillabikus dallam, szövege szabad költemény.
sforzato: egy hang vagy akkord fokozott kiemelése, erősebb hangsúlyozása. Rövidítése: sfz; fz; sf.
siciliano: régi, valószínűleg szicíliai eredetű, 6/8-os, vagy 12/8-os ütemű tánc. A barokk szvitek gyakori lassú tétele.
skála: hangsor
sordino: húros hangszerre helyezhető, a húrok rezgését csökkentő hangtompító.
sotto voce: hang alatt, egészen halkan
spiccato: könnyed, ugratott, dobott vonójáték
spirituálé: néger vallásos dal, a „blues” mellett az afro-amerikai folklór legjelentősebb zenei megnyilvánulása. Az USA déli államaiban alakult ki, minden bizonnyal a 19. század elején, a „Great Awakening” elnevezésű vallásos mozgalom kibontakozása idején.
spirituoso: lelkesen, élénken
staccato: szaggatottan
szekund: kéthangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – ré (nagy szekund), vagy mi – fá (kis szekund)
szekvencia: valamely motívum más-más hangmagasságban való többszöri ismétlése
szeptim: hét hangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – ti (nagy szeptim), vagy szó, – fá (kis szeptim)
szerenád: eredeti jelentése szerint „esti zene”. A 11–13. századi trubadúrének egyik kedvelt formája a „serena”, a kedves ablaka alatt előadott szerelmi dal. Ebben az alakjában általánosan elterjedt, főleg az operairodalomban találkozunk vele sűrűn. Másik értelmezés szerint a szerenád, különböző hangszeres együttesekre írt, alkalmi jellegű, a szabadban előadott kompozíció. Főleg Bécsben írtak szerenádokat a 18. században, egy-egy magas rangú főúr vagy gazdag polgár tiszteletére. Az alkalmi, szórakoztató jelleg miatt a tételek száma és felépítése szabadon változó. Az előadó apparátus a szabadtéri jelleg miatt inkább fúvós együttes, de előfordul nagyobb szimfonikus együttesre írt mű is.
szext: hathangnyi távolságra lévő hangköz, pl. dó – lá (nagy szext), vagy lá, – fá (kis szext)
szillabikus: a dallam minden egyes hangjához külön-külön új szótag kapcsolódik.
szimfónia: a görög szünfoné szóból ered, jelentései, együtthangzás, összhang. Később különféle hangszeres műfajokat jelölnek ezzel a szóval. A klasszikus szimfónia közvetlen előde a nápolyi opera nyitánya, a sinfonia. Ez a nyitánytípus háromrészes, gyors – lassú – gyors szakaszokból áll. A klasszikus szimfónia átvette a szonátaszerkezetet. Eleinte a szonátához hasonlóan háromtételes szimfóniákat írtak, majd bécsi és mannheimi kezdeményezésre a tételek közé iktatták a barokk szvit táncai közül a menüettet. Több szimfóniában a menüett helyett scherzo található. A szimfónia szabályos tételrendje: gyors – lassú – menüett (scherzo) – gyors.
szinkópa: az ütem súlytalan hangjának a rákövetkező súllyal való összekötése, ami a hangsúlyok állandó rendjét megbontja.
szolfézs: a hallás, a ritmusérzék, a kottaírás és -olvasás megtanulását célzó zenei tantárgy.
szonáta: 3–4 tételes kötött formájú hangszeres műfaj. Az I. tétel általában gyors szonátaformájú tétel, a II. tétel lassú tempójú szonáta-, rondó-, vagy dalformájú tétel, a III. tétel gyorstempójú szonáta- vagy rondóformájú tétel.
szonátaforma: háromtagú forma, melynek részei a következők: expozíció – téma bemutatása (A), a tematikus anyag feldolgozása (B), reexpozíció – a téma visszatérése (A’), és esetleg coda.
szonatina: kis szonáta. Szerkezete többnyire kisméretű szonátaforma, de lehet egyszerűbb felépítésű is.
szoprán: A legmagasabb fekvésű női hang, illetve szólam.
szvit: a 17. században kialakult ciklikus műforma, stilizált táncok, karakterdarabok fűzére. A tételek száma határozatlan, leggyakrabban hat. A 19. század folyamán a szvit jelentése megváltozott, azóta olyan többtételes műforma neve, amelyben a tételek száma tetszőleges, formai sorrendje meghatározatlan. Az egyes formák önmagukban rendszerint dalformák, fantáziaszerű szabad formák. A nagyobb formák ritkábbak.
tabulatúra: a 15–17. századi hangjegyírás. Egyik alaptípusa a vonalrendszeren vagy anélkül, hangjegyekkel, betűkkel vagy számokkal hangmagasságot jelző orgona tabulatúra. Másik a lant tabulatúra, amelynek vonalrendszere a húrokat, rajtaa betűk és számok a fogások helyét jelzik.
tarantella: élénk 6/8-os olasz tánc, illetve annak hatását, karakterét tükröző, brillírozó hangszeres darab.
Te Deum: [lat.] a római katolikus egyház dicsérő, hálaadó és könyörgő éneke. Himnusz jellegű szövege már 4-5. században megjelenik. A régi időkből fennmaradt kolostori regulák tanúsága szerint a Te Deum már a 6. század folyamán elterjedt Dél-Franciaországban és Itáliában, ahol éjszakai záróénekként szerepelt. Ennek folyományaként alakult ki, hogy ősidők óta a misék utáni ünnepélyes hálaadásokon, püspük- és apátszenteléseken, körmeneteken és más ünnepélyes alkalmakon éneklik. A 15-16. század többszólamú zenéjében is megjelenik a Te Deum, de egészen napjainkig nagy zeneszerzők kórusművek, motetták, misék, kantáták, oratóriumok formájában megzenésítették a kötött latin szöveget. Több zeneszerző anyanyelvére fordított használt a zenemű alapjául.
tenor: legmagasabb fekvésű férfihang, illetve szólam
terc: háromhangnyi távolságra lévő hangköz neve, pl. dó – mi (nagy terc) vagy lá, – dó (kis terc)
teraszos dinamika: a fokozatos erősítést és halkítást nem használva a hangerő változtatások hirtelen alkalmazása.
természetes dinamika: az a gyakorlat, melyben az emelkedő hangmagasságnál erősítést, ereszkedőnél halkítást alkalmaz az előadó.
téma: a műben többször előforduló (ismétlődő, visszatérő), határozott dallamú, ritmikájú, hangnemű zenei gondolat. A téma általában periódusszerkezetű, de legalább egy mondat terjedelmű. A témák legtöbbször határozott zárlattal végződnek.
tempo guisto: határozott, feszes, egyenletes tempóban való előadásmód.
tétel: több részből álló, általában egységes tempójú és hangnemű nagyobb formai egység. A tételek többnyire teljes zárlattal végződnek. Megkülönböztetünk egy tételből álló (egytételes) és több tételből álló (több tételes, ciklikus) műveket. A tételek közt általában szünet van, de előfordul, hogy megszakítás nélkül (attaca) követik egymást.
toccata: többnyire klaviatúrás hangszerre írt virtuóz, futamokkal teletűzdelt szabadformájú, fantáziaszerű kompozíció.
tonalitás: hangnemiség, hangnemhez való tartozás.
tonika: valamely hangnem, hangsor első foka, alaphangja.
tremolo= remegtetés; egy hang gyors egymás utáni ismételgetése, hullámzó hatást kelt.
tricinium: háromszólamú ének
trilla: zenei díszítés, jelölése: tr.
trio: három hangszerre írt zenemű, vagy összetett zenei formák középső része.
triola: három értékből álló ritmuscsoport, melyet két ugyanolyan értékű hang ideje alatt kell megszólaltatni.
tripódia: három ütemből álló zenei sor, formai szakasz.
tritonus: három egészhang által alkotott távolság, pl. fá – ti vagy dó – fi.
tropus: szöveg vagy dallambetoldás liturgikus énekbe. Tropizálás: szöveg tropus alkalmazása, leggyakrabban oly módon, hogy a hivatalos liturgikus ének melizmájának minden hangjához az önálló megfogalmazású szöveg külön-külön szótagokat illeszt.
turba: oratóriumokban, passiókban a tömeg kórusban való megszólaltatása.
tutti: zenekari vagy énekkari művekben a szólórészek után a teljes együttes belépését jelzi.
unisono: több szólam által egyszerre megszólaltatott azonos dallam.
utóka: súlytalan ütemrészre eső rövid díszítés, mely egy főhangot követ.
ütem: a zene valóságos vagy rejtett lüktetésének, súlyos és súlytalan ütéseinek szabályszerűen ismétlődő csoportosulása.
ütemvonal: az ütem végét jelző függőleges vonal a vonalrendszeren.
variáció: a zenei anyag változtatása, variálása. Változhat a ritmus, a dallam, a harmóniák, a hangnem, a hangszerelés, polifon a műveknél a szólam elhelyezkedése, száma stb. a variációs forma előfordulhat egy valamilyen ciklikus mű egyik tételeként vagy önálló zenedarab formájában is. A variáció tartalma szerint megkülönböztetünk (díszítő) figurál variációt vagy karakter variációt. A figurál variációban a téma eredeti jellege, hangulata marad érvényben, a karaktervariációban a téma jellege megváltozik, esetleg éppen ellentétessé válik.
versenymű: szólóhangszerre és zenekarra írt, általában három tételes mű.
vibrato: szó szerint remegve, reszketve. Énekléskor, vonós- és fúvós hangszereken főleg a kitartott hangoknál alkalmazott állandó, gyors, kis magasságbeli különbségeket eredményező hullámoztatás.
villanella: régi népies dallamokon alapuló olasz táncdal, utcai dal.
villotta: 16. századi olasz, népi táncdalszerű vokális műfaj, a villanella elődje.
viola: a mai vonós hangszerek elődeinek, a 16–18. században fénykorát élő vonós hangszer család gyűjtőneve. Mai értelemben a mélyhegedű (brácsa) nemzetközi neve.
vivace: élénken, gyorsan
vivo: elevenen
vonósnégyes: négy vonós hangszerre, általában két hegedűre, brácsára és gordonkára írt kamarazenemű, a műfajról az azt megszólaltató vonós együttest is így nevezik.
xilofon: kemény faverőkkel ütött, keretre erősített hangolt falemezek sorozatából álló ütős hangszer.
zenei forma: a zenemű részeinek egymáshoz és az egész műhöz való viszonya.
zongoraátirat: olyan zongorára átírt, zongorán játszható zenemű, amelyet szerzője eredetileg nem zongorára, hanem más hangszerre vagy együttesre írt.
zongorakivonat: eredetileg nagyobb együttesre írott mű zongorára összevont változata.